Törlés

Emberek…emberek…képesek vagyunk bízni, elhinni, boldognak lenni, türelmesnek lenni, várakozni, kérdezni, válaszolni, még kérdezni, hiába várni, reménykedni, csalódni, beletörődni, elfogadni, megrágni, kiköpni, mégis összeszedni és eltenni, szorongatni, nézegetni, vágyakozni, eldobni, visszahívni, elküldeni, utána sírni, végül lemondani. Annyi dolgot elfelejtünk, persze, amit nem szeretnénk elfelejteni. Tollat vinni vizsgára, a vicc csattanóját, házkulcsot, cukrot a teába. Olyan könnyen megy. Erőfeszítés nélkül. Amit viszont el akarunk felejteni, arra képtelenek vagyunk. Kapargatjuk kiskanállal, de bevésődött. Nem ázik fel, mint a csoki a kakaó után. Próbáljuk felolvasztani, hátha leolvad az emlékezés faláról és talán kifolyik vagy elpárolog. Nem megy. Ilyenkor jön a szelektálás. Van az elfelejteni kívánt dolgok halmaza. Ez egy elrejtett zuga az agyamnak. Ilyen kis raktár. Van itt morzsa a múltból, fényképek, érzések, gondolatok, pillanatok. Amiktől hiába próbálkozok, nem tudok szabadulni. Megtanultam együtt élni velük. Ide gyűlnek a ma történései is, legalábbis azok a dolgok, amik a "felejtő-listára" kerülnek. A többi gondolat szabadon kószál és kering a fejemben. Nincsenek beszabályozva. Sokszor ők szabadítják ki a felejtős gondolatokat a ketrecükből. Aztán jön a hajkurászás, a tiltakozás, hogy ne! Már megint miért gondolok erre? stb. Vagy a rosszabb stádium, mikor nem csak hadakozom velük, hanem megadom magam nekik. Jön az agyalás ezerrel. Mit tehetnék jobbá, szebbé, értékesebbé. Persze sose tudom a saját kérdéseimre a válaszokat. Vagy lehet, hogy csak nem akarok tudomást venni róluk..mert tudom a válaszokat, csak nem akarom kimondani őket hangosan. Ezek is a raktárban vannak legtöbbször. A kimondatlan mondatok. Amiket szívesen kimondanék, vagy csak úgy odakiabálnék hangosan, érthetően, élesen és teli torokból. Mégsem teszem. Elfojtom. Takarodj! Utállak! Szeretlek! Hiányozol! Ölelj már meg! Figyelj rám! Végül inkább csak legyintek és hagyom a francba. Hisz mind ezt tesszük. Aztán várunk a sült galambra, ami sose fog a szánkba repülni. Rájöttem, hogy nekem kell kiabálnom. Mert a suttogással semmire nem mentem. Ki kell ordítani, hogy mit akarok. Ha ezzel meg is rémítek mindenki, az se érdekel. Én vállalom. Ti meg futamodjatok meg, ahogy mindig is teszitek. Majd csak akad aki visszakiabál. Aki nem rémül meg a saját hangjától. És az enyémtől sem. Azt hiszem a játékosokat szeretem. Meg a játszmákat. A csipkelődést. A gonoszkodást. A szenvedélyt. A sunyiságot. A bolondságot. A nevetést. A kihívást. A furaságot. Az egyedit. Aki nem fél önmaga lenni. Aki teszi ami érez és gondol és nem kell térkép a kezébe, hogy eligazodjon az úton. Hisz a térképet mi rajzoljuk, nem nekünk rajzolják meg előre!