Igen…
lassan összerakódott,
olyan volt,
mint egy szalmabála,
vagy hóember hasikája,
csak nőtt,
egyre több lett,
a bánatmadarak
felettem köröztek.
Az élet puzzle-jából
hiányzott valami lágy meleg,
körbevettek rideg lázhegyek –
pedig örömre vágytam,
látni azt hóemberben,
szalmaszálban.
De nem…
akkor nem jött,
csak a bánatmadár,
az üres,
a mély,
kiszáradt folyómeder.
Akkor
nem jött;
de végre
kirakhatná már az élet
a puzzle-ját,
hess fölülem te bánatmadár,
te üres,
te mély,
kiszáradt folyómeder,
rideg lázhegyek!
Mindent elhagyok,
ha te nem költözöl,
én megyek.
2 hozzászólás
Kedves Andrea!
Remek a versed. Szerintem már sokan átéltük ezt. Tetszik, ahogy a bánatot ilyen egyedien személyesíted meg.
Üdv: Klári
Szia kedves Klára!
Nekem meg az tetszik, hogy kifejted a véleményed, nem csak tetszikelsz. 😉
Köszönöm szépen!