Kilenclyukú hidat markolnék tíz ujjal,
nekem a macskakő is földre hányt borsó.
Mindegyik fúrógép zaja nekem új dal,
zakatoló vonaté lesz az utolsó.
Hol a szürke rendet gyűri színes káosz,
fáradt szemeimet redőny mögé rejtem.
Hol a nyugodt érvet váltja erős pátosz,
tarisznyámba hitem csomagolom csendben,
tespedt megszokásom megőrizni én csak
úgy tudom, ha magam mégis megváltozom,
hiszen tavasszal is elolvad a jégcsap.
Hogyha ezért Isten meg mégsem áld, zokon
veszi, hogy megalkuvó e gyenge lélek,
bárányok közt farkasként reszketve félek.
12 hozzászólás
Folyamatosan változunk, szerintem, amíg csak élünk. De azért van, ami nem változik.
Tetszett!
Pontosan, a mintapéldány jómagam vagyok. 😀
hű de jó!! Az első verszakhoz visszafordultam párszor. Nem akármilyen asszociációk!:))
Köszönöm 🙂
Köszönöm a dícséretet, örülök visszafordulásodnak. 🙂
"Ember embernek farkasa"
"Farkas farkasnak embere" 😀
Kedves Csaba!
Szeretem a sítlusodat, ahogy minden cicó nélkül elénk tárod a valót. Lehet igazad van, s a bárányoktól félni kell. 🙂 Gratulálok versedhez, szerintem ne változz! 🙂
Szeretettel: pipacs 🙂
Köszönöm, Pipacs! Vigyázz a szirmaidra!!! :))
Ne félj a bárányoktól, nem harapnak 🙂
Pedig készült egy horrorfilm-apródia A bárányok harapnak címmel. 😀 (És most nem a Báránysültek hallgatnak-ra gondolok). De szerencsére nem láttam. 🙂
"zakatoló vonaté lesz az utolsó." ???
Na-na. Azért én a Te helyedben ezt még meggondolnám…
Vagy csak a rím miatt írtad így?
De a szonett tetszett…
Gratulálok.
Voltak időszakok az utóbbi években, amikor ez a gondolat időnként foglalkoztatott. 🙁 De remélem, már nem fog. 🙂