Barkaféltve

Kinyílt a barka barna fűzvirága,
akárha februárba’ mégse fázna,
melengve egyre lelkemet tüzelte,
kimentem így elé a téli kertbe.

Te fűz, ugyan miért e gyors virágzás,
talán nem oltja már a szomjadat más,
csupán e téli Nap csalóka fénye,
vajon nem árt a fagy, ha jő az éjre?

De ő naiv szemekkel énreám néz,
hiszen világom átölelni már kész,
talán a zord hideg sem úgy akarja,
ne nyíljon el, ha végre tárva karja.

Az éjeimre most alig jön álom,
remélve, nem hiába ring az ágon.