Magamra öltelek éjjelente,
mint az est égi csillag-köntösét,
s hang nélkül halkan sír bennem,
elveszett angyal éneke.
Kifosztott lelkem kis morzsái,
szelíd álomként porba hullnak,
s bársony talpain felém oson
az időcsomóba érő éj.
Lázas lüktetése lassan elemészt,
s maradok örök láncra vert rab,
pokol mélyén sötét angyal martalék;
s szerelmem hullócsillag hátára,
mint tüzes égi lovast felültetem,
hagyom, hadd vágtasson végtelen.
2 hozzászólás
Kedves Tünde!
Szép a versed, mégis szomorkásan fájó az éjed ebben a versben.
gratulálok!
szeretettel-panka
Drága Panka!
Jól esett, hogy elolvastad írásom!
Igaz, már nem mai keletű…
Szeretettel ölellek: Tünde