kapkodó két kezem páros
ölelést mégsem rejt
úgy ezer év múltán 'tán megfejt
egy őrült elme
de most inkább elme-
gyek a ketrecen túl messze
s hogy lesz-e
ki poroszkáló nyomom látva
nem csak szájtátva
néz de utánam kiált
mert eddig egy sem volt ki kiállt
mellettem
s én bőgve ellettem
felesleges könnyeket
s írtam fölös könyveket
mint rémálombéli vad lény
kinek a fény
csak tétova álom
már bánom
a sok betűt
mert mint tetűt
tapos a kín
számon kérném de kin
nincs itt senki sötét az éjjel
hát ezt a strófát is csak széjjel
dobálom a járdán
hol táncomat már vígan járnám
de cipőm kopott és lyukas
s én vagyok a ludas
mindenért
amiért
most kiabálok
reggelre talán valamit kitalálok
7 hozzászólás
Hát, ez nekem elég kereknek tűnik, nem épp befejezetlen. 🙂
Amúgy tetszik, mert a sok rím olyan természetes, és nem ment a mondandó rovására. Amúgy meg nem hiszem, hogy te lennél mindenért a ludas. De jó, hogy a végén azt írod, kitalálsz valamit, ez már pozitív, amilyen általában vagy. Legyűröd te a nehézségeket, majd mi bíztatunk (az sokkal könnyebb:)).
Poppy
szia!
Úgy érzem e vers a mi számunkra igenis befejezettnek tekinthető. A saját, belső éned számára talán nem. Több olyan elem is van benne, mely bizonytalanságot, várakozást, egyszóval csupa olyan dolgot fejez ki, mely le nem zárhatóvá tesz valamit…
ölel
leslie
Szia!
Nagyon tetszik a versed.
Szeretettel: ROzália
Hú nagyon jó! Tetszett! Néha én is érzek így.
Barátsággal Panka!
Sziasztok, köszönöm az olvasást! Azért befejezetlen, mert ez nem olyan igazi én-vers, valami más, meg azért is, mert most ilyen befejezetlen dolgok zavarják az életemet.
Köszönet a kedves szavaitokért!
Hanga
Bátorság, kedves Hanga, második közlésed
is finom, de keserűbb.Nem hagyunk el, ne
feledd.
szeretettel:ruca
Nem feledem ruca, köszönöm!
Hanga