Milyen békésen szállingóznak
a narancs, vörös levelek,
míg én egy ütött- kopott padon
tétlen, mélázva heverek.
Azt kérdezed, hogy min tűnődöm?
Az időn, mi gyorsan száguld!
Nem is olyan rég volt, amikor
szememben a világ tágult.
Nem rég volt, hogy bölcsőm ringattad,
hajad mégis rég kifakult.
Egykor szépséges, sima bőröd
már redős, fogad kilazult.
Emlékszel mikor fát ültettünk?
Gyenge volt a hárs, törékeny.
Gondoztuk, vigyáztuk, nem volt ily
friss illat sehol a környéken!
De nézd, ő is hogy megvénült már,
de még az illatát ontja!
Hiába az őszi szél, rozsdás
leveleitől megfosztja.
Gyere, ülj ide mellém, közel,
öledbe hajtom a fejem!
Hunyjuk be szemünket szótlanul,
s cirógatom kérges kezed.