Ölelj meg! Ne is ölelj –
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly’ hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egyszívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
– hiába.
2004. november 1.
4 hozzászólás
Hát én nem tudtam volna így leírni, amit érzek. Beleborzongtam. Csodálatos a versed. Folyik, hömypölyög, majd megáll. Szép.
Kedves Helen, nagyon köszönöm 🙂 (Jó érzés, mikor a régebbi beküldsések között egyszer csak feltűnik egy hozzászólás.)
Szabad versedben olyan sok érzelmet ágyaztál be, és olvasás közben érzem benne a ritmust és a rímjeid is helyén vannak.
Véletlenek közt találtam rá a versre, ami nagyon tetszik.
Szeretettel: Kata
Örülök, hogy ráleltél, Kata, annak meg külön, hogy tetszik. Bár nem egy mai darab 🙂 Köszönöm!