Magoncot vetettem ma rozsdás földembe bele,
aggódó könnyzáporral locsoltam telis- tele.
Mellette leltem évelő kamilla nyomára,
szél csókolta aromáját, mosolyt csalt orcámra.
Békésen szundikált a pihe- puha ágyában,
ott virított e titkos kertben, kis fa árnyában.
Messze űzte gondom, talán örökre el tőlem,
ringatta madárka dala e hervadó őszben.
Belső nyugalom szállt toporzékoló lelkembe,
langyos napsugár melengette szívem kedvesen.
Őszre vetkőzött az erdő, mező, a természet,
megpihent, felfalta rőt színeit az enyészet.
4 hozzászólás
"Belső nyugalom szállt toporzékoló lelkembe," Igen így. Az idő megy.
Üdv. koko
Köszönöm az olvasást, és a kedves szavakat. Zsuzsa
Kedves Suzanne!
Érdekes vers.A cím alapján nem erre számítottam, de jó volt elolvasni.Megérte!
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
Köszönöm szépen! 🙂 Zsuzsa