Beszél az idő

Már vártam reád, szüless hát meg, mert én vagyok az, aki megszabja az életed. Ott leszek majd mindig benned, születésednél az iskolád padjai között és kísérlek nem ismert tájak felé. Ott leszek majd a lábad előtt, mögötted, vagy egy puskagolyóban repülök feléd! De ne még, maradj, éljél még az alig húsz, huszonöt év nem elég, hiszen nem is éltél még, maradj, ne szökjél velem. Tudom megkönnyezed majd a levélzöldet, akkor sem leszek rontója születő örömödnek…
Ráncosodó arcod se nézd, vagy szemed sarkában azt a kis szarkalábat, hiszen harminc, negyven év után mindegy milyen az arcod, az csak látszat, attól ne törjön rád a fekete bánat, jóformán az egész csak képzelet, tükrödben magadon látsz engemet.
Még nem említed a nevemet, pedig engem látsz, bennem önmagad! Ne feledd, minduntalan veled vagyok–az estékben, vagy amikor hajnalok születnek, akkor is velem kezdődik és végződik minden, ami kint, vagy bent ragyog és megtudod majd, hogy a legóhajtottabb is én vagyok!
Mindig vártam rád és most is várni fogok, szüless hát meg és ne félj, mert földi életedben a követőd, az örök időd vagyok.