mint egy harang, hogyha kondul, és sejteti a vészt,
mint az éji lepel, melynek szélét a hajnal már lerúgta,
és várakozón néz bele a kelő pirkadatba.
Mint egy öreg vekker, rég elfáradt, megtört mutatója,
ki az ismétlődő körbejárást évek óta unja.
Mint a perc mely hízni vágyik, és órává dagadna,
hogy több legyen, hogy el ne vesszen a múló pillanatba.
Mint a ketrec, kinek zárt életét féltik már a rácsok,
és szabad térré változtatnák e bezárt világot.
Mint a szellő ki szepegve csüng vihar nevű bátyján,
de félelmet keltve száguldozna testvére kabátján.
Úgy várom én is, hogy egyszer szabadságot adjak
a bennem búvó, raboskodó ezer gondolatnak.
Ó ha tudnám, ha hihetném, hogy egyszer majd elpattan
e rozsdás zár rugója, s ott kinn a szabadban,
a fejemben élt foglyok majd összegyülekeznek,
és kéz a kézben mosolyogva összeölelkeznek.
Ha hihetném, hogy agyamban e kínzó idegek tánca,
nem látomás, és győznek ők, ha feljutnak a sáncra.
Hogy ledől minden korlát, s ők az ég felé szállnak,
és bensőm rab álmai közkincsekké válnak…
De most még a kalitkán csukva van az ajtó,
a harang se kondul, hangtalan a „jaj” szó.
A hajnal is megvárja rezignáltan jöttét,
vekkerem csak ketyeg, s a ketrec zárva van még.
2 hozzászólás
Kedves Millali !
A kalitkában millió madár
rabságának vége lesz már?
Szorgos ujjaiddal
lazíts hát a lakat zárján,
gyönyörű gondolataiddal
minket megajándékozván.
Csodálkozom, hogy e gazdag verset, véleménnyel még senki sem ajándékozott meg !
Barátsággal: Angie
Kedves Angie!
Köszönöm, hogy te rátaláltál. Örülök a véleményednek is, meg a versikének is.
Szeretettel:
Millali