Bezártság

Mióta tart ez a bezárt világ,
nem is tudom, oly régóta már,
hogy lassan beleszokunk,
ha ebbe beleszokni ugyan
bele lehet egyáltalán,
félelem rágta kerítésen át
nézzük, ahogy elszürkül
az eddig napfényes világ,
elfagy kint minden mosolygás,
s hol van már egy meleg kézfogás?
Csak ábránd csupán,
mintha megdermedt volna a
korábbi körforgás,
de arcunkon a mélyülő ránc
még jelzi az idő sebes múlását.

Jó volna tegnapra ébredni,
a viaszba ragadt jelent elfelejteni,
jövőbe remegés nélkül tekinteni,
kicsi kezedet örökké fogni,
csilingelő nevetésed mindig hallani,
lelket maró falakat ledönteni,
mások arcát megsimogatni,
szabad világba vidáman szaladni,
s lila magnóliákat együtt felfedezni.