Bíbor parázs

Saját vállamba kapaszkodva
még pár lépés és
elhatárolódom.
Magas a kerítés.
Amúgy is merre menjek?
Minek az odaát, ha
itt se könnyebb és
tudod már nehéz…

Persze, hogy félek.
Élek.

Bíbor parázsba mártom
ujjam.
Éget.
Megosztom magammal
a sosem volt enyém
menedéket és
ha hátam földre görnyed,
Pázsittá csókolom
a szikes anyaföldet.

Hideg van.
A tegnapi levelek egymást
melegítik a földön.
Játszó kavicsaim
szunnyadnak avarral
betakarva.

Hiányzol.
Buja fákból formálok
azóta ölelő szeretőt,
csüngök ágain
huroktalan kötéllel.