Bolond

Van egy bolond, akit úgy hívnak: én,
messze csüng az eszmélet terén,
s azt hiszi, jót tesz majd, ha kileng a kosár
kiborul a sok piros alma… van hova tovább?

Kifacsartam magamból minden rostot,
koloncot, foltot… ostromolt okom:
Te hülye, miattad vagyok, nem látod?
De nem lát, mert nem mondom,
csak teszem amit kíván,
csendben, hullahangon zengek pár sort,
mintha lehetne más holnapom…

De nincs, csak szolga koboldként csellengek
a felhők alatt kúszó fákról
bogyókat szedek
és már szállok…
valami más világ felé
valami más király felé
valaki más gigászi lénye…

Hallani hát, bőg a szamár
I-Á-I.
Ezek az én hibáim.

Van egy bolond, úgy hívnak, Én,
vakon követem szerelmem tüzét,
mintha lenne más választásom,
mintha ettől megtelne a kosár,
mintha a gyomrom sem lángolna már,
csak üresen cseng a csacsi alázat,
mondd gazdám, mit kívánsz?
Négykézlábra állok, onnan kiálltok!
Szeress, szemeddel mondd: kit látok?
Csak nem hű rabnőm, láncait csengeti,
csak nem Ő, lenne a nagy Ő?

I-Á-I.
Mindenki kétszer hibázik.
(csak az őrült ÉN, vitázik)
Egyszer, mikor bolond-rabruhát ölt,
másszor, mikor a szerelemmel kart ölt,
szamár minden ember, önmagát aki
nem tudja teljesen feladni
és a világ szörnyeivel meg nem küzd,
bár nincs esély, nincs esély,
sárkányt ölni, holmi bolondért!