Nevetnek folyton mintha vidám lenne,
hogy véges az élet és a gyermekkor,
mintha nem is látták volna már olykor,
hogy vár már az angyal szablyáját fenve.
És mintha a célhoz érnénének attól,
hogy felsírt egy gyermek, új szenvedése
lett a világnak, új óra pergése,
vagy , hogy új sör ömlik mindig a csapból.
Pedig velük senki nem gondol soha,
ez a nevetésük állandó csupán,
mint a fák oldalán a nyirkos zöld moha.
Lemerülnek mint rétegek föld alá,
föntről nem látszanak – már nem játszanak -,
ahogy nem is játszott velük senki tán…
4 hozzászólás
Kedves András! Borus hangulatú a versed, de ráirányítja a figyelmet egy fontos dologra, azokra az emberekre, akik köztünk élnek, de sok figyelmet nem kapnak tőlünk. Elgondolkodtató, és mint vers is nagyon tetszik. Szeretettel. Ilike
Kedves Ilike!
Köszönöm figyelmedet, nemcsak a szó szerint vett bolondokról írtam, hanem a 70-es, 80-as évek melósairől is, akik megpróbálták elhitatni magukkal, hogy nekik jó… persze akkor még relatíve tényleg jó volt nekik mert emberszámba vették őket.
Ez azóta változott.
Üdv, András
Kedves András!
Jó lett a szonetted.
Elgondolkodtató a sorsok amiről írsz, hogy bolondok lettek volna? Éltek a robot világában.
Szeretettel gratulálok: Ica
Igen, ígz van kedves Ica
köszönöm, hogz olvastad
Üdv, András