Ha magunkba nézünk, vajon mit találunk,
Egyszerü dolgokat, összetettet látunk?
Aszott, kérges bokrot, netalán szép rózsát?
Ki hogy élte meg az addigi sorsát.
Bár a kéreg megóv, öleli lelkünket,
Nem tudnak sebezni, bántani bennünket.
Ha mindent kizárunk, mi lesz a rózsából?
Mit élünk meg akkor a kinti világból?
Bonyolult a lélek, könnyen sebezhető,
Talán sosem gyógyul egy-egy mélyebb sebből.
Mégis ki kell tárni, nyitni a világra,
Mert akkor lesz színes lelkünknek virága.