Pohár jó vörösbor, és kanyargó cigarettafüst,
s a magányom furcsa hármas barátsága
nem remél, nem harcol, nem küzd –
a merengés hollóként száll a gondolatra.
Kortyolok, majd mellé édestestvérként
küldöm a füst-ködöt a világra,
s úgy cikázik bennem a válasz kérdésként,
hogy régi jó barátként gondolok a halálra.
Mellém ül ő, a nagy uraság fekete leplével,
megkínálom a borommal csendesen,
de ő csak iszik belőlem tekintetével
vádlón, de még is kedvesen.
Nem szól, nem beszél, csak engem néz
üres csontszemével a halál….
A homály, mi közöttünk ül megigazul,
kiválaszt, megkeres és megtalál.
Lassú tűz az élet, ezért nincs lángolás benne,
s mikor a láng elveszti ételét
talán önmagát keresi utolsóként vágyódó kedve,
ám ő sem kerülheti el a végzetét.
Asztal, bor, cigarettafüst – és én, szembe a halállal.
Elmerengünk együtt, szavak nélkül
a nagy urasággal, a jó öreg cimborával
nézzük egymást a kezdettől és a végéről.
Ingujjam felgyűrt, arcom borostás, lelkem nyugodt.
Újabb korty, és füstköd a testbe.
Öreg barátom a halál azt hiszem mindent tudott,
mikor engem leküldtek ebbe.
Ember! Nincs tudás, és nincs hatalom itt a földön
s csak az lehet tiéd, minek értéke semmi –
így miközben kiüresedett poharam töltöm
öreg barátom megfogja kezem – a dolgát végzi.