Borúsak még a napok

Egy szál piros rózsa,
földre hull, vére fekete már,
az élet kenyeréből, csak egy morzsa
és nem tudtam akkor még, mi vár.

Nem tudtam, csak reméltem,
hogy a bánat tövise nem mar belém,
hisz a múlt sebe tátong felettem,
mint veszett farkas rohan felém.

Nem tudtam vigyázni magamra,
láttam szerelmemet a sors kötelén,
mint koszos rongy, oda dobva,
vagy elhagyva egy sír fedelén.

Csak dobog a szív, nem érez,
acélból vert vértet magának,
mert támad a gyűlölet, és nem kérdez,
s a legyőzöttre szép napok nem várnak.

Bűnös vagyok, hát bűnhődnöm kell,
vér-zivatar, könny áztatja arcom,
a bánat kopott gúnyáját vettem most fel,
fegyver nélkül, védtelen vívom keserves harcom.

Mert harc ez, az életért, a lélekért.
Az út végtelen porába rajzolt múlt,
fájó képeit a szél hordja, mert nem ért,
nem tudja, hogy a tegnap rég megfakult.

Borúsak még a napok, láthatatlan holnapok,
értelmetlenül belém mar az idő,
már nem kiáltok, csak hallgatok,
várom, míg a szerelem virága szívemen újra nő.