Brutális sirató (édesapám emlékére)

Dolgos kezein kidülledt erek deltatorkolat-rajzolatai.
Darabosan remegő hangok hagyják el ajkait;
mintha súgva, kicsit nyögve mondana is valamit.

Haldoklik.

A meghasadt ég alján füstölgő máglyák gyúlnak, durva szelek barangolnak;
az opálos ablaküvegen monoton, kövér esőcseppek dobpergése;
így üdvözli, köszönti őt élte végső reggelén az utolsó virradat.

Haldoklik.

Rettenet-rengetegben kőszoborként állok.
Párák gőzében, majd a fagy öl-hidegébe vetve
t e h e t e t l e n.

Az idő megkocsonyásodott medúza bennem,
minden csalánozó sejtje bőrömet kívülről-belülről égeti.
Agyvelőmre fehéren gőzölgő, sötét meteorkövek hullanak;
s úgy érzem magam, mint ki zátonyra futott hajók
éles uszadékai között, bukdácsolva keres, kutat kiutat.
De vajon van-e vészkijárat ebből a fekete szeánszból?

Haldoklik.

Állok a döbbenettől porig sújtva,
felém hömpölygő mocskos víz,
sárga rögök keserédes illatának,
krizantémok szagtalan polip-szirmainak
IGképzetével-
az időből kizárva;
talpig megkövülten, kőgyökerek foglyaként.

Meghalt.

Körül vette őt a halál-atoll,
s akkor minden elveszni látszott, mi adatott,
de halálának halk lélekfuvallatában,
– én pogány –
először éreztem meg, hogy feltámadhatok.