kezem között semmi.
ahogy átfogtalak
azt gondoltam: ennyi?
mégis mennyi-mennyi
erőt rejtett lényed.
szemeidben álmok.
szívedben fáj-évek.
meghajlott hátadon
cipelted sok nyűgöd.
gyűrött évek nyomán
csak keservet küldött
neked a teremtő
– te mégis szeretted –
pedig szép arcodon
könnycseppek peregtek.
erődet elszórtad
reánk érdemtelen.
szíved sántikálva
botolva fénytelen
utakra terelte
törődött lelkedet.
drága édesanyám
az ég legyen veled!
Mióta nem jártam erre, sajnos nagyon sok rossz történt velem. Az egyik legrosszabb, hogy édesanyám elhunyt. Ezt a verset halála napján írtam, és a temetésén el is mondtam…
2 hozzászólás
részvétem.nehéz szavakat találnom most is és akkor is mikor velem történt.számomra felfogni is nehéz hogy tudtál ilyen erős lenni és ilyen szépen kifejteni érzésedet abban a pillanatban.
Köszönöm.
Tudod, nekem az írás egyfajta megkönnyebbülés…
Könnyek helyett szavak potyognak – nem a szememből, de a szívemből.
Mikor nyugalom van körülöttem/bennem, igen ritkán "jönnek" a versek.
A nagy öröm, a szerelem, és a nagy bánat, a gyász hozza ki belőlem a legjobbat (írás terén).
Ez a vers is csak úgy kitolakodott – jöttek a szavak, én meg írtam – nem fazoníroztam rajta semmit utólag…
Már két év telt el, de még mindig ugyanaz a hasogató fájdalom………….