Búcsú Tőletek

Már döntöttem. Ma mindent itthagyok.
Utánam nyúlnak síró dallamok,
próbálnak még engem visszahúzni,
végső ölelésben hozzám bújni.
De épp most erős kell, hogy maradjak,
s nem engedek a hívó szavaknak,
bár tőlem örökre elmaradnak;
s ne sírjak: ajkamba kell harapjak.
Mert nem sírhatok, amíg ti láttok:
hogy gyenge vagyok, abból tudnátok.
Elfordulok ezért most Tőletek,
szememből néma könnyek peregnek,
s nem rázhatja zokogás vállamat:
vádló szemek perzselik hátamat.
Gyűlöljetek hát! Úgy könnyebb mennem.
Könnyebb az első lépést megtennem.
Az első lépés, mi mindig nehéz!
Aztán már a láb visz, és nem az ész.
Elvisz a lábam innen, messze el;
szívem szakad belé, de mennem kell.
Fáradtan könnyezem csak, nem sírok.
Arra gondolok: el mennyit bírok?
Nehéz, tudjátok, Tőletek válnom,
de új utakat kell már találnom,
s remélnem, hogy egyszer megbocsáttok,
s engem, a tévelygőt, visszavártok.

(2005. április 16.)