Búcsúra hív e föld /Emlékül/

“Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az
óra, amelyben mindazok, akik az emlék-
sírokban vannak, hallani fogják az ő
hangját és kijönnek: akik jó dolgokat
tettek, feltámadnak, hogy éljenek…” /János 5:28, 29/

Lépteid nyomán már csak a csend maradt,
mit hagytál nekünk bensőnkben emlékül,
szótlan szíveink mezsgyéin
kanyarog a múlt.
S jövendők sziklás szirtjein
zeng feléd időnk, ami eggyé békül
azzal, mit remél újra a pillanat,

hogy meglátjuk még majd újra arcodat,
meglátva benned az ezernyi csodát,
ki élni fogsz, mert élned kell
újra az ígért
akarat szerint! S átölel
majd reményed téged, megtérve hozzád
mindaz, mit hittél… Léted újra virrad!

Mert újra él majd e földön itt sok ember,
hol boldogok voltak, nem csak vágyak szerint,
hol szívük szeretni tanult
örökségükként,
de létük elfedte a múlt.
Mint pillanat, mi tovaszáll, -s feléjük int
a Szó-, s hantok alól feltámadnak egyszer.

Újra jönnek szavaidnak drága tettén,
hamar jő felénk az a várva várt idő,
felgyúl bensőnk vágyain,
életül hívva
a holnapi lét arcain
tekintetét annak, mit hoz a jövendő.
Szíveinkben érezvén, s el nem feledvén,

aki annyit tűrtél értünk, az emberért,
sejtetve, s láttatva meg az ígért valót,
ki dicsőültél tetteid
akaratában,
ki tudtad a hit titkait,
óh Krisztusunk, aki most odafönn vagy, ott,
ki reményül adattál e mindenségért.

Kik köszönünk téged Jehova Istennek,
szeretve benneteket könnyeink között!
Szíveink vágyain szomjú
csendnek magányán,
mely idő most oly iszonyú
nekünk, mert búcsúra hív, búcsúra e föld,
könnyeink árját isszák be a mindenek.

/2023. december 5. hajnalán/