Aranyba táncol a kalász,
mi tegnap szőke volt,
ma barna lett,
holnap fekete talán.
Az ég tiszta volt akkor,
ragyogott kéklő mosolya,
és az emlékek borús serlegét
megtöltötte könnyei zápora.
A nyárba vegyült tekinteted
megfagyott, tél lett hirtelen,
zord és szeles,
és megfagyott a boldogság.
Árva tetem lett a fekete bánat,
sírt és zokogott a rámtörő magány,
lágy szellő röpített halk melódiát,
koporsójában feküdt a szerelem,
és mosolygott rám.
15 hozzászólás
Szép-szomorú versedet meghatódva olvastam. Nem mindenki búcsúzhik el ilyen szép szavakkal…
Köszönöm kedves Kata, mindig örülni fögok neked.
Kedves szhemi! Az évszakok és a szerelem múlása közötti párhuzamod nem egyedi, mégis egyéni a versed. Az ellentétes érzések között mégis "lágy szellő röpített halk melódiát", s bár már koporsójában fekszik a szerelem (Micsoda kép!), mégis mosolyog rád. Gratulálok:-))
Köszönöm kedves Sonly a hozzászólásodat. Nagyon örülök, hogy tetszett a vers.
Kedves Szhemi gyönyörű búcsúzásodhoz gratulálok.
Nagyon szép képekkel kápráztatod el az ovasót. 🙂
Örülök kedves Györgyi, hogy tetszett a vers, köszönöm, hogy olvastad.
Nekem különösen az utolsó versszak tetszik. A lezárás nagyon hatásos. De az egész versnek van egy furcsa, izgalmas hangulata.
Gratulálok, szhemi.
üdv, banyamacs
Igen, a végén azért ott a remény, hisz a szerelem mosolyog rám. Örülök, hogy tetszett a vers.
szep vers igaz kicsit szomoru de egybe melengeto szia eszter
Köszönöm kedves Eszter, minden búcsúzás szomorú. Lehet mosolyogva is búcsúzni, de belül azért fáj.
Nagyon szép! Gratulálok!:)
Köszönöm kedves Sleepwell, örülök, hogy tetszett.
Kedves Szhemi!
Csodálatosan fogalmaztál. Gratuálok!
Köszönöm kedves Tímea és örülök, hogy tetszett.
Csak csóválom a fejem, miután olvastam…
Ez nálam azt jelenti, meghatott.
Üdvi:d.p.