Az ágy még forró volt,
bár bennünk az ősi vágy
kielégült.
Feküdtünk némán,
lihegésekre hangolva, testem
testeden.
Néztük a kegyetlen órát,
s hogyan visz minket távolabb a
percmutató.
És megeredt a bámultos
kis folyó, mire nem hat
akarat.
Gyengén és máris magányosan
hagytam, hogy könnyem sózza
ajkadat.
Tudtuk, hogy menned kell,
s körmöm bilincsbe zárta
válladat,
indaként tekertem
lábad köré két erős
lábamat.
Már a vonat robogott el veled
és mégis, mozdulni se tudtam
nélküled
6 hozzászólás
A lényegre törő sorok. Olyan mintha egy filmet néznék, annyira képszerű. Szinte beleéltem magam a versbe. Bizony, az elválás a szerelmeseknél a legfájdalamasabb…
Gratulálok versedhez!
Alberth
Kedves Liz!
Bizony, akit szeretünk, attól a búcsú nagyon nehéz. Hogy örökre szól ez a búcsú, az nem tűnik ki ebből a versből. De mindenképpen szomorú akár csak rövidebb időre, akár örökre.
Érdekes formába öltöztetted, és szépen fogalmazol. Bár – szerintem – hiányoznak a mondatok végéről a pontok, s egy javítanivaló van benne: "bámulatos" – ki lehet javítani.
A megjegyzések azonban nem vonnak le a versed értékéből.
Szeretettel: Kata
óó köszönöm szépen, tényleg elírtam. bámulatos az.
egyetlen pont hiányzik, az utolsó versszakban a legvégén nincs. szándékos. 🙂 szándékosan lezáratlan. az elemzőkre bízom, hogy ki mit hoz ki belőle, én tudom, mi az oka:) tudatos teljesen.
Kedves Liz Reed!
Az élet számtalanszor megmutatta nekem az elválás érzéseit. Akkor, a sors gyötrelmeinek találtam, és sohasem tudtam megérteni, miért bünteti Isten ezzel mindig a szerelmeseket. Késöbb, ma már meggyőződésem, ez volt az ami segitett mindkettönknek, hogy még ma is együtt vagyunk. Paulo Coelho idézete vezetett erre a gondolatra, amiben azt írja:
"Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak."
Talán mi akkor, az elválasztás időpontjában bizonyosodtunk meg arrol, mennyire szeretjük egymást, és hogy mennyire egymásra vagyunk utalva. E hónap végén már 48 éve.
Kivánom minden szerető párnak, az elválásnak ezt a tolmácsolását.
üdv Tóni
Azt hiszem, én is át tudom érezni, milyen az, amikor a vonat elviszi az ember szerelmét, és azt, hogy milyen hosszú, vörös hajszálakat találni a párnán, de hetekig nem látni, érezni, ölelni a gazdájukat. A versed teljességgel átadta az érzést. Nagyon jó. Ja és válaszolva a bemutatkozó soraidra: az én szememben már nem csak súrolod a határt…sőt
Andr á/i s (ahogy tetszik:))
ui: búcsúzni nehéz, ezt mindenki tudja…amit nem tudnak, hogy néhány esetben találkozni is… Te persze tudod ezt. Hogy a viharba ne tudnád?
Andrisom, nem erős egy kicsit idekommentelni neked? 🙂 Jövő héten találkozunk.