Bús gondolat

Szenvedni, félni
hinni, remélni,
ugyan ki tanított téged?
Az élet, mint keserű eső?
Vagy vadalmát érlelő seszínű tavasz ?
Talán a ravasz ősz,
ha elidőz a talpad alatt
és sírja és sirja bolond bánatát,
hogy halált kiáltson a hófehér télbe?
és mit sem félve tündérkerteket varázsoljon
az új tavasz, de másnak?
Mert nálad már ásnak a félvak varjak,
és szemfedőt varrnak kifakult íriszedre !
Hát minek fenekedni?
Minek a bajt keresni?
Légy csendben és várd a bárd csattanását,
ne lásd meg soha mását foszlott arcodon a fénynek,
mert az élet már régen elhagyott,
hiába nézel, már nem vagy ott ahol a rózsák nyilnak,
ahol a hulló csillag még csodát igérhet,
már elszállt a széllel
májusi fátyolod,
és csak szorong benned a jövendő,
mert a hontalan nyári veréb,
hiába hozná eléd morzsáit az ősznek,
már nem győznek érted a napsugarak
csak a sápadt holdban arat még kevés reményt
libbenő szárnyán az éji szél.
Csak susog de nem beszél nehogy megértsed,
jönnek, jönnek már érted.