imbolygott kezedben a toll,
kérted segítsek.
A papírokat csomóba gyűrted
s beléjük markolt az őszi szél,
mint bús sirályok repültek,
álltam és néztem.
Akkor, mint még soha,
vétkeztem.
S már nem is tudom, kinek tartozom,
Istennek, vagy neked?
Vétkeztem!
Feloldozhatatlanul…
Szememben ború ült,
tiédben nyugalom.
Aztán egy augusztusi napon
elnyelte mosolyod egy bányató…
1 hozzászólás
Kedves Tímea!
Gondolom egy fájó emlék hívta életre versedet.
Nagyon letisztult sorok, semmi fölösleg. Nem érzek benne haragot, és azzal együtt, hogy vétkeztél, azt hiszem ezek a sorok feloldozást is adnak.
Üdvözlettel: Szabolcs