Egy utazó az út porába
makkokat dobált le
és lám, az egyik gyökeret vert
és fa lett belőle.
Árnyékát szerelem kereste
esküjét fogadni,
az agg délben elégedetten
tért alá pihenni.
A pele szerette ágát, min
madarak daloltak
dicső pompával álldogált
a helyén azóta.
Egy parányi ér eltévedt
a fű, s páfrány között,
egy idegen beléivott,
hol fáradón ledőlt.
Falat emelt köré, reá
kanalát tette ki,
nem gondolt csupán arra ő,
igyon, ki vándor itt.
Újra arra járt és a kút
nyáron se tikkadott,
tizezer kiszáradt nyelvnek
mindig inni adott.
Egy névtelen a tömegből
napi munkája közt,
a szeretetét szórva szét
a többiek fölött,
egy suttogásra felfigyelt,
haló lélegzetet,
testvért emelt a porból fel,
mentve egy életet.
Ó, makk! Ó, ér! Ó, szeretet!
Kicsiny véletlenek!
Előbb parányik voltatok,
de naggyá lettetek.
CHARLES MACKAY – SONG OF LIFE
A traveller on a dusty road
Strewed acorns on the lea;
And one took root and sprouted up,
And grew into a tree.
Love sought its shade at evening-time,
To breathe its early vows;
And Age was pleased, in heights of noon,
To bask beneath its boughs.
The dormouse loved its dangling twigs,
The birds sweet music bore–
It stood a glory in its place,
A blessing evermore.
A little spring had lost its way
Amid the grass and fern;
A passing stranger scooped a well
Where weary men might turn.
He walled it in, and hung with care
A ladle on the brink;
He thought not of the deed he did,
But judged that Toil might drink.
He passed again; and lo! the well,
By summer never dried,
Had cooled ten thousand parchéd tongues,
And saved a life beside.
A nameless man, amid the crowd
That thronged the daily mart,
Let fall a word of hope and love,
Unstudied from the heart,
A whisper on the tumult thrown,
A transitory breath,
It raised a brother from the dust,
It saved a soul from death.
O germ! O fount! O word of love!
O thought at random cast!
Ye were but little at the first,
But mighty at the last.