Chopinhez

Mesékből új meséket szősz hófehér lepelben
fintorogva lépsz a csörömpölő neszben
kapuk alatt átkarolod a sötétedő estét
…nem tudom miért, de kilesték
minden lépted, és minden titkodat.
Mert titkokat rejt minden, ahol jártál,
az ég kékje, s a horizont maga
a tenger hullámzó zenéje, s az alkony bíbora.
Szegény vagy?
– ha tükörbe nézel, látod, hogy gazdag.
Láthatod kifürkészhetetlen álmaid crescendóját.
Vagy zavar a fény, a taps, a csillogás?
– egy disszonáns akkord az élet.
Ébredő és kihunyt vágyakat takar,
ad és elvesz a világtól bódultan, mámor-ittasan.
Csodát kell adni az embereknek,
szépségben hullámzó csillagfényeket,
mi túléli Bécset, Londont, Párizst,
s a múló éveket.
Zenéd maga a csoda.
Hatalma van az élet és halál felett,
Elhamvaszt, majd újból szít titkolt szerelmeket,
az ölelkező árnyas fák alatt.
Könnyed kóborlás a sosem hullt könnyek között.
Örök dallam a meleg nyári éjben,
patak felett áthajló híd a sivár hegyvidéken.
Etűdök, mazurkák, scherzók -dúrban, mollban szólnak
…földi élted higgyük csak valósnak.
Szóljon áldott szívedért a templomok harangja.