Christian Morgenstern:
Es pfeift der Wind…
Es pfeift der Wind. Was pfeift er wohl?
Eine tolle, närrische Weise.
Er pfeift auf einem Schlüssel hohl,
bald gellend und bald leise.
Die Nacht weint ihm den Takt dazu
mit schweren Regentropfen,
die an der Fenster schwarze Ruh
ohn End eintönig klopfen.
Es pfeift der Wind. Es stöhnt und gellt.
Die Hunde heulen im Hofe. –
Er pfeift auf diese ganze Welt,
der große Philosophe. |
Christian Morgenstern:
Fütyül a szél…
Fütyül a szél. De mit fütyül?
Kerge, suta dalt, zavartan.
Lyukas kulcsnak nekifeszül,
hol élesen, hol meg halkan.
Ritmust sír az éj szentélye,
súlyos cseppekkel dobol,
ablakok sötét csendjébe
monoton kopogás hatol.
Fütyül a szél, elcsigázva.
Vonyít kint a kutya-kórus. –
Ám ő fütyül a világra,
mert igen nagy filozófus.
(fordította: Tauber Ferenc) |
2 hozzászólás
“Ritmust sír az éj szentélye,
súlyos cseppekkel dobol,”
Tetszéssel olvastam a versfordítást. Jópofa a vers utolsó sora.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm, Rita!