A Szív ajataja előtt ülök olykor,
szorongva, s várva hogy majd szólítanak,
ezoterikus köd száll az agyamra,
cigarettafüst virágok mindenhol.
Elnézem, ahogy előjön egy rózsa,
énekel, meghajol, s elfújja a szél,
rózsaillatú füst, s messzi dallam kél,
mintha a világ csak ez a füst volna…
S néha Ozymandiás arca riaszt
fel, s hallok az égből szörnyű szózatot,
vagy ablak alatt csilingel villamos,
s nem tudom, éppen mely jelenben vagyok,
érzem, felétek, mint folyó áradok…
Hálás vagyok, hogy Titeket láttalak!