Cím nélkül

Bőrömet izzó vasként égeti,
Hangosan fülembe bégeti,
Tőle sosem szabadulok,
Akkor sem, ha hosszú útra indulok.

Istenséggé próbáltam válni,
A szenvedésből kitalálni,
De nem sikerült,
Lelkem csak mégjobban elmerült.

Majd egyszer szabad leszek,
Láncaimtól megszabadulok, elmehetek.
Az eget majd kalapácsommal verem,
A halottakat beengedem.

Többé nem vonzom mágnesként az embert,
Elengedem a láthatatlan kengyelt,
És nem marad más, csak én és a vihar,
Számomra az emberiség kihal.

Ezen a romokra építem majd házam,
Egy kicsit, szerényet, hogy épp csak ne fázzam,
Ide senkit be nem engedek,
Lesz mindenem, mit kívánok, kedvelek.
Ha megkívánom a szabadságot, kimegyek,
Gyakran nem megyek majd be, napokig kinn leszek.

Többé senki nem szól hozzám,
Látok, hallok, élek lassan, némán.
Néha Nap süt majd, fúj enyhe nyári szellő,
Néha vihar tombol, esik majd eső.

Ez lesz az én világom,
Itt terem majd virágom.
Örökké imádom.