Van amikor látom,
apró világom elásott kincseit,
s megrendít
a tudat,
hogy, gondjaim alatt
mennyi fény ragyog,
csak én vagyok a vak
ki nem lát a folyóban halat,
magot a földben
áldott jövendőt az esőben.
Van amikor félek,
hogy az élet
nem tesz mást csak múlik, szalad
s egy pillanat alatt
ellobban a láng
és nincs szükség ránk,
akik gyönge harmatként tapadunk
az ingatag levélre,
mert onnan felszippant a nap fénye
és vége és vége.
Van amikor tudom,
hogy nincs hiába
egyetlen szó, egyetlen kába
mondatom sem,
mert hiszem,
a jövendő tovább tart mint az élet
s a búcsúének lelkemben
zengő himnuszra vált
és mégis terem nekem
egy újabb csodát
a másik világ.
5 hozzászólás
Engem ez a vers megfogott – egyedi és van mondanivalója.
Egyszerűen tetszik, szóval gratula! 🙂
Gyémánt
Szia fefo!
Amikor még nem olvastam el a “megjegyzést”, már akkor is tudtam, hogy válasz a “Címtelen”-re!
Köszönöm!!!!
Szeretettel: Gyömbér
Szia fefo!
Remek verset alkottál!! Én úgy érzem:
– az első versszakban elsiratod azokat az értékeket, örömteli dolgokat, melyek motiválhatják az emberi létet. A strófa végén a ” folyóban halat” szókapcsolat akár embereket is takarhat.
– a következő strófa már az örök költői témát, az élet és az ember kapcsolatát dolgozza fel, annak elmúlása szemszögéből.
– az utolsó versszakban pedig reményt csepegtetsz a szívekbe, a saját hited és egy szebb világ rejtett képe által.
Ha még egy kicsit több strófát fogalmazol meg, akár kiteljesedett himnusz is lehetne e mű!!
Én így is csodálom!
szeretettel
leslie
nagyon tetszett 🙂
Köszönöm CsakCsak ! Igazán örülök, hogy tetszett,. néha úgy érzem, kellenek az ilyen gondolatok is. Jelzések rólam – Neked -Nektek címezve , hogy az életre így is lehet gondolni.
szeretettel fefo