(Cs)ősz

Tengernyi kévébe fonta aranyhaját a pörge nyár,
a búzát mára learatták, a föld új vetésre vár.
A tarka völgyet elrejtik az égbe nyújtózó hegyek,
a távol nyugvó tavacska vize fodrozódva remeg.

A szántóvető ember merengőn tekint a vidékre,
szeme könnybe lábad, emlékezik múltjára, jelenjére,
tudja, mit mélyen szívében érez, az szülőföldje varázsa,
lám, mondja, beköszöntött az ősz, meleg színek románca.

Magját szórja a napraforgó, mellette szénaboglya,
lédús szőlővel telt a szüretelők nehéz puttonya.
Seregélyek hada jól megjárta, hangos a kereplő,
szalmakalapját lengeti egy vidám madárijesztő.

Pompázik a táj, a langyos napsugár körülöleli,
szúrós páncéljából szégyellős vadgesztenye bújik ki.
Mogorva csősz őrzi a roskadozó gyümölcsösöket,
bóbiskolnak az őszirózsák, kiket a kert rejteget.

Lugas alatt kergeti a szél a sárgult leveleket,
bor és kenyérillat terjeng, páradúsak a fellegek,
csipp-csepp, szemerkél, s máris friss eső mossa a dombokat,
szaladnak a szüretelők, a présház menedéket ad.

Leszáll az est, elcsitulnak a mulatozó emberek,
mint alvó természet, nyugodni térnek a szorgos kezek.
A hold félhomállyal takarja el fénylő, kerek arcát,
s az ősz tovább komponálja békés altatódalát.