Éveim száma kissé öregít,
magamnak, másnak mégsem tagadom.
Fékezném az idő kerekeit,
ehhez nincs erőm, nem is akarom…
De képzeletem ifjúkorba visz,
és hajt előre – a csakazértis.
Gondolatban hegyeket mozdítok,
és velem tart sok arcról ismerős,
fogyó holddá vált sok indító ok,
nyárként izzok, pedig rég itt az ősz…
Képzeletem erőpróbákba visz,
ma is éltet a sok csakazértis.
Míg élek, örökké csak tervezek,
új perc vagy év vállamra terhet rak,
változással nézek farkasszemet,
álmaim másnapokba botlanak…
De képzeletem siker-hitbe visz,
érzelem éltet, a csakazértis.
Tudom, néha létem váza megdől,
fontos számomra, van, aki megtart.
Azt is tudom, rám is majd tél köszön,
hajóm nem köthet ki, hol nincs is part…
De képzeletem a legnagyobb kincs,
tovább él bennem, mint : csakazértis!