Ketten egy álomban és ennyi a világ,
Ilyenkor a fájdalom nagyon messze száll,
Bárcsak örökké lehunynám szemem,
S álmaimban élném az igaz életem,
Emlékek között sétálok boldogan,
Valóságnak tűnik minden álmomban,
Érzem az érintést,szívem dobogását,
Halk szavad, arcod, kezed tapintását,
S mégis fölébredek és gyülöllek szívből,
Egy másik világban élek öszinte érzelmekből,
Hallom haragom,majd kicsattan érzem,
S mégis te voltál a legszebb álmom,
S utálom hogy ezt kell átélnem!
4 hozzászólás
Ismerős érzés, én is átéltem már hasonlót. Szép, fájóan őszinte vers!
A rímek meglehetősen ósdiak és néhol diszharmónikusak.
szép vers nagyon, majdnem elsirtam magam mikor elolvastam:(
Sokszor kell elfogadni
az életet,
de csak a miénk a vágy,
s a képzelet.
Bizony így van, ahogy írod.
De az utálat nem old meg semmit.
Gratula!