Csak egy ember

Félelmek közt,
gyarlón botorkál életem,
s hideg éjjelek köszönnek rám.
Oly didergő, hosszú éjjelek,
hol csupasz bokrokon,
a szél mezítelenül tekereg.
Bár lennék érzéketlen,
s nem szülne fájdalmam,
temérdek, semmibe hulló könnyeket.
Kimért létemmel nézhetnék szét,
nagyot legyintve a szükségre,
dacba fordulva büszke arcommal.
Nem ülne fázós ősz mellettem,
ökörnyálát arcomra csorgatva,
nyirkos ujjaival bordáimon matatva.
Boldogtalan világ mezsgyéjén ballagva,
magammal vonszolom vérző szívem,
vállamra rongyosan kiakasztva.
Esztelen mindenség az csak,
mi körülöttem őrületbe borulva forog,
kinyújtva felém mocskos kezét.
Húzna-vonna magával,
hogy legyek atomnyi része,
alkotva egyet retardált valójával.
Nem, és nem leszek oly balga,
ki elhiszi az egyforma az idilli,
a korcsosult Ma asztalánál!
Nem fonom szavaim hazugság koszorújába,
sem magamnak, sem másnak,
hadd szóljon csak csendesen, tisztán.
Tovább szárítom hát lelkem morzsáit,
s gondterhelt otthontalan leszek,
de mégis csak egy ember.