Borostyán zöld,
vagy vakító aranykék
– villanj rám,
mint szikrázó égi pillantás –
zuhanj belém, akár horizontba
csapódott csillagok.
Hang kell.
Száz éhes kút
földrázó kiáltása
– ordíts mélységembe
mintha halottat ébresztenél –
üvölts ki végleg
mállott magányomból.
És illat kell.
Színben úszó kertek
negédes csábítása
– bódíts el,
hajlataid ívébe vesszek –
mártsd bőrömbe
ösztönt lázba hozó varázsod.
Majd legyek én a tűz:
a vágyakat tápláló szikra –
omló kabátod rostjai alatt,
(egy örökké őrző,
megtépett hírnök)
összenőve bennem
hamuszín múltak,
és gyémántszínű
jövők.
10 hozzászólás
Paris, sok mindent beleírtál ebbe a versbe, éreztem is, de valahogy megkeveredtem… Harmadik, negyedik olvasásra állt ösze nekem úgy képpé, hogy részleteiben is tudtam érezni. Az első három versszak tetszett igazán.
aLéb
Nekem kifejezetten tetszenek az összekuszált versek, mármint amik nem egyolvasásos egyszerűkék 🙂
a kuszaságot kikérem magamnak. lassú és figyelmes olvasást kíván, semmi többet.
p.
Végül is nem sok kell…csak minden…
Üdv: Gy.
egy Valaki, az minden?
Igen, Paris. Egy valaki az Minden. Sőt még annál is több. (…ha létezik ilyen)…
…és az ember (én) mindenkiben azt az egy Valakit keresi… vagy abban az Egy valakiben a Mindent? … bonyolult dolgok ezek…nem gondolod?
nézőpont kérdése… nekem a minden, az esetleg a világ, nem egy személy
Már sokszor elolvastam, s mindannyiszor azt állapítottam meg, hogy nagyon szépen felépített vers, remekül festett képekkel. Gratulálok: Colhicum
köszönöm!
Valóban nézőpont kérdése ez is…,mint annyi minden.