Csak napoztam

Nyár tüze lángol bőrömön, s fájón sziszeg a tegnap délután.
Nyög az éjszaka a hűvös szobában, ébresztenek a vétlen mozdulatok.
Gyűrt lepedő bőrömbe váj, mintha nyúznák elevenen.
Tegnap még nagy legény voltam, szembeszálltam a déli Nappal is.
Mit nekem gyilkos sugár, mit nekem az ócska beszéd, ki bátor, nem fél,
még akkor sem, ha sistereg rajta a verejték.
Férfi volnék, vagy micsoda. Na, micsoda, egy ostoba, ki akkor nevetett,
ma zokog, mint gyermek, kinek hátán ostor pattog.
A hajnal még ébren talál, halk kattogással vánszorog az idő, nem kegyelmez,
kelni kell, dolgos hétköznapokat indít a hétfő, s az arcomra kiült grimaszból látják,
nem kell az ölelés, nem kell a baráti vállveregetés.
Ma nem.