Csak pár perc lesz…

Csak pár perc lesz, tisztelt egybegyűltek!
Hadd mondjam el én is, hogy mit érzek.
Mostanra, hosszú utamnak felén,
sajnos már oly sok veszteség kísér,
hogy nem állhatok egyetlen sírnál;
és főképpen nem így, tudva tudván,
hogy egyszer rám is a feledés vár.
Megállok hát, fülelve a csendre,
minden nap csak egyetlen egy percre,
mindenkire együtt emlékezve.
Mert mindegy kinek hallom sóhaját,
rokon, ellenség vagy tán jóbarát;
mind az élettől kapott bíztatást.
Legyen szegény, gazdag, csúnya vagy szép,
a végén úgy is letisztul a kép.
Nem az számít, amit közben elérsz,
csak az, ami marad; ami kísért.
Egy rövid csók, egy apró mozdulat,
egy szó, egy mondat, csak egy pillanat…
Bármi is legyen, már enyém s övé,
átváltozik örök, szép emlékké.
Hisz attól félünk mi, mindannyian,
hogy úgy megyünk el csendben, zajtalan,
hogy nem marad utánunk semmi sem,
mintha nem járt volna itt senki sem.
Pedig… hagyunk mi nyomot e Földön,
ahogy a macska karmol a törzsön;
úgy kerülünk egyre csak mélyebbre,
minden nappal, társaink szívébe.
S legyen rokon, ellenség, jóbarát;
ő viszi már az élet zászlaját,
s mikor szavakkal majd megidéznek,
emlékeikben én újra élek.
Ne féljünk hát, mert így az elmúlás
csak az örökléthez egy állomás,
és létezem, míg van, ki visszavár,
s amíg lesz, aki emlékezik rám.