Kár volna most szólni.
Írásaim összehajtom,
hogy lelked meg ne bántsam,
majd indulok keresni téged,
valahol a peremvidéken,
a csend kapui előtt
a „mesélhetnék”
hiábavalóságainak tudatában.
Nem hozok jogos dühöt,
csapásaimat ölelésre nemesítem.
Ha megütnél,
csak elhúzódom,
ha dobálnál,
parittyádból játékot gyúrok.
Igen, így elfogadom,
mert szeretni jöttem úgy is,
ha messzire kell mennem.
Átlépdelem,
amiken mások át sem szálltak,
-eladom szívemet a földnek.
Legyek tévedés,
maradjak a hét célból egy,
mely útra megjelölve vár…
Ne kérdezd-,
talán érezlek,
elszorult szívvel,
örökké:
…nem lenne két éves se’ még
az első sirály.
8 hozzászólás
Kedves Tamara!
Kíváncsivá tettél, jöttem hogy olvassalak. Sokadszor olvasom, egyre értőbben.
Csodálom az alázatot amivel a teljességért küzdesz. Tetszik……..nagyon tetszik.
Aranyos vagy, májusfa, nagyon köszi!
Minnél többször olvasom, annál jobb. Precíz munka. Grt.
Üdv
Ez igazán jól esik…köszönöm szépen Michelangelo!
Én is többször olvastam, vitték a soraid a gondolataimat, ami jó, a lezárás viszont hagyott bennem egy nagy kérdőjelet, tehát újra el kell olvasnom 🙂
És ez így maga az önmagát olvastató vers.
Üdv!
Hanga
Kedves Hanga!
Köszönöm soraidat,a jellemzést írásomról.
A vers végén a sirály…a jövő "szárnyai" lettek, lehettek volna, ha életre kel az a "Kismadár".
Tamara
Szia!
Nagyon tetszik, szépen felépített, mély, érzelmekkel teli vers, de az utolsó sorokat én sem értettem. Persze a hozzászólást olvasva már érthető, de elsőre bizony nem tiszta. Üdv, Poppy
Kedves Poppy!
Nagyon örülök hozzászólásodnak, s természetesen annak, hogy "összeállt" a kép benned is.Köszi.
Tami