úgy is mondhatnánk évek óta
hirtelen felindulásból vagyok veled
a múlás örök előérzetével de mégis
és azóta egy egész amfiteátrum épült bennem
többezres lelátóval mindösszes félszeimnek
párhavonta adrenalintág orrcimpákkal
odagyűlnek az aktuális kínpadra vonásra
tulajdonképpen komikus
ahogyan aritmizálódnak a szavak
ahogyan csakazértsem vallom be
a haldoklók passzív-agresszivitásával
mindvégig a szemedbe nézve zuhanok
vagy csak vérzik a legfontosabb szervem
el
tudom hogy fáj
hogy elvileg mocskosul fájnia kellene
és végre megértem a gladiátor-rabszolga elszántságát
ahogy a kezdettől lefelé fordított hüvelykujj
semmibe vételével vánszorogva de lendül
előre
várlak
amíg rohamozol még van mit vesztenem
5 hozzászólás
Szia Aimee!
Meghökkentő, lélegzetelállító, ahogy segítségért kiált a versed.
Ennyire talán, nem is szabad szeretni!
Nem tudom!
De talán mégis!
…ha ilyen írások mint ez, s a másik, születnek belőle!!!???
Szeretettel:
Ildikó
Szia Ildiko!
Nem tudom, sosem meregetem a mennyiret, amikor szeretek. 🙂 Lehet, hogy maskepp nem tudok, lehet, nem is erdemes. Vegletes ember vagyok, mint azt mar sokan mondtak. 😀
Koszonom, hogy olvastal, ertelmeztel, ertekeltel.
Szeretettel
-a-
Szia Aimee!
Örülök neked, hogy itt vagy! 🙂
Szeretem a gondolataidat. A lelkemig érnek. 🙂
Szeretettel:
Ylen
Koszonom szepen kedves szavaidat, Ylen.
Sziven simogattal 🙂
Szeretettel
-a-
Kedves Aimee!
Ez egy nagyon, de nagyon jó vers, amolyan betalálós. Egyrészt az őszinteségében van az ereje, másrészt a sajátos szókincs, a gondolatszövedék az, ami magával ragad és sejteti a kiváló intellektust. Megvallom, ez az írás igazán jólesett.
Üdvözlettel: Laca 🙂