Sétáljunk ott, hol a fák összeborulnak.
Nézz rám! Sokáig Te voltál mindenem!
Gyermekeim Apja! Szerelmem, Istenem!
Álljunk meg! Érzed, látod-e az eget?
Felsejlik mikor a fák koronája rezeg.
Megérint-e lelkem gyötrő kínlódása?
Hinni akaró, sajgó vesszőfutása.
Add vissza hitem! Még mindig reménykedek?
Nem bírom már soká. Hitetlen leszek?
Én ostoba! Hit nélkül élni nem lehet!
Élni akarásom ad majd új hitet!
8 hozzászólás
Szia!
Ez így van, az élni akarás új hitet és reményt ad. Versed nagyon tetszik.
Szeretettel: Rozália
Hinni jó, reménykedni is jó. Hátha úgy lesz ahogy szeretnénk, hogy szeressenek…:-)))
Ezek a gondolataim támadtak versedet olvasva.
Barátsággal Panka!
Kedves Rozália és Panka!
Köszönöm, hogy nálam jártatok ismét és véleményeztétek a versemet.
Szeretettel :Margó
Nagyon jó, főleg az utolsó sor. De persze az egész tetszett! 🙂
Üdv.: Hópihe
Kedves Hópihe!
Örülök, hogy ismét nálam jártál és köszönöm a pozitív kritikát.
Barátsággal:Margó
Kedves Margó!
Ilyen a szerelem, s mégis fölmerülnek bennünk kétségek… Mégis fontos, hogy akit szeretünk, abban hinni tudjunk, enélkül "élni nem lehet!" – ahogyan írod.
Nagyon szép a versed.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Te érezted meg igazán, hogy mit is akartam elmondani a versemben.
Köszönöm, hogy olvastál és a véleményt.
Szeretettel:Margó
Jó vers a maga rövidségében a feltámadó, kínzó érzésről, hihetünk-e még a párunknak, aki esetleg megingatta a bizalmat. Tetszik az őszinte kétségbeesés, mellyel reagál az ember erre, s amelyet ebben a versedben jól ki tudtál fejezni.