Csend-szilánkok

Szemedbe nézek.
A szenvedés, mint ezüst tükör,
s a fájdalom, mint fájó ököl,
szívembe mélyed.
Tudom jól régen,
ez a szív, amit neked adok,
réges-régen rád várakozott,
nem léptem mégsem.

Láthatod, félek.
Félek attól, hogy elveszítelek…

(Esthajnal)

Ragyogjon szent fényed
az éjben, Esthajnal!
Ne legyen szerelmes
egyedül, elhagyva!
Fogd össze, ragyogás
a széttört szíveket,
csókold be a rajtuk
tátongó sebeket!

(Ha tudná…)

Ha tudná a föld,
mit érez a fa, amikor
titkos féreg rág szívében,
s fájdalma őrjítővé lesz,
mit érezhet a fa akkor,
ha fedi a köd?

Ha tudná az ég,
mit érez a felhő, mikor
megszabadul terheitől,
s nincs semmi, mi megköti őt,
mit érez a felhő akkor,
ha viszi a szél?

(Kérdések)

Ki érti meg, mit sötét éjszakákon
suttog fülébe cserbenhagyott szíve?
Ki tudja, miért van ezen a világon,
élte ha romba dől, s elhagyja hite?
Fanatikus eszmék hódítanak már,
minden lépés mögött bukás réme vár,
ki tudja, miért veszett ki a világból
a szeretet, jóság és béke híve?