Csendemben

Csak nézem a kirakatot
virágboltban krizantémot
gondolok a múltra
és az örök nyugalomra…

Nem akarom tudni,
milyen fél lábbal a sírban!
Nem akarom
senki pillantásában
sem sóhajtó hangjában,
azt, hogy „elmegyek
egy jobb, szebb világba…”
Mitől volna szebb?
Ha itt hagy minden
féltő és szerető szívet.

Van-e ott valami?
Hogy lehet ott lenni?
Lesz-e játék,
mit oszt, az ottani sors keze?
Lesz-e kéz? Ölel-e?
Igazságot keresni,
és találni mit lehet?
Mikor és hogyan lesz
a múltból jelen, ha lesz jelen…

Élünk, s majdan föld temet
teremtődve mosunk annyiszor kezet,
csapunk asztalra ha kell!
Van aki gyilkol,
van aki szeretettel ölel,
de a test, az az átkozott test
sokszor nem kegyes,
fájdalmakat és szenvedést
kinek hogy bír el.
Oly mindegy, jó vagy rossz
az életben a tett…

Írok, de egyszer a szó is elfogy
a hang némaságba vezet,
jön az utolsó pont. Nincs tovább.
Ha akarom, hanem, lezárul életem.

Az egész mindenségnek
higgyek-e vakul?
Hogy így van jól,
hogy egyszer meghalunk.
hogy a templom harangja
legalább egyszer mindenkiért zúg…

Még hiszek a szeretet tiszta vigaszában
akkor is ha vad a világ és hazug…
Érdek szőtte akaratokon a csomók
majd ott lenn, lesz-e társ csomótlanul?

Ültessünk virágot, fát, tartsunk állatokat,
de az ember gyarló, ennél többet akar.
Mert ami van nem elég…
s ami lesz az sem elég…
Kell a Hold a Nap az egész világfény
mert a minden is oly kevés…

– Hegedülve sírnak a tücskök
oly hangosan várva párjukat
a falak repedéseiben
visszhangzik az éjjeli tér
és egy nagy ütés
az ember nem kímél
a tücsöknek halnia kell,
hogy végre csend legyen
ne zavarjon embert
és álmodhasson tovább… –

Csak nézem a kirakatot
virágboltban krizantémot
tétován…