Nékem, megadatott a csendes magány,
Istentől kapott, végtelen nyugalom.
Csak héha tör fel egy-egy gyermekkacagás,
s az elzokogott síralom.
Szűz hópelyhek érintése
nyelvem hegyén, ostyaként olvad.
Lábom alatt a tél sem csikorog,
gyermekkori hóember dalolgat.
Szívemben már készül a jászol,
Fogadja utolsó útjukról, hozzám
még betérő fenyőfák illatát.
Hessegetem a reklámot, mert félek,
hogy felülírják Bethlehem csillagát.
Nékem, megadatott a csendes magány,
Istentől kapott végtelen nyugalom.
Határtalan emlékek barázdáiban kószálgatok,
s ti, mind ott vagytok velem, ha akarom.
Karácsony van. a hegedű néma.
Húrjai, angyalhajjá váltak, az esti harangszóra.
Csendes éj, csillagok fényei reám hullnak.
Bent, karácsonyi gyertyák égnek,
Kint, Angyalok suhannak.
Mily békés a magány, áldom a Karácsonyt.
Felidéz rég múlt ízeket,
kántálást, beiglit, s a sok-sok kalácsot.
Csak az ács ne volna! Ki keresztet álmod,
hogy sötétre fesse az égi palástot.
3 hozzászólás
Csendes, igen… olykor… tudom, hogy akkor jó felidézni a régi, kedves emlékeket.
Szép versed zárósora nagyon elgondolkodtató!
Üdvözlettel: barackvirág
Nagyon jó vers. Köszönjük. Üdvözlettel: Á.E.
(ui.: boldog karácsonyt!)
Tetszik a versed!
Szeretettel: Rozália