Csendes oltalom

Ne haragudjatok rám, csak mert én sem
álltam az istenek tekintetét,
sötét hárfáik után mentem,
pillantásuk a vakító égen
szemembe égette a magány jelét.

Bennetek imádkozik még a lélek
a végtelenhez, én esengés nélkül
állok, pedig félni még de jó lenne,
s nem látni, ahogy a világ megőszül,
gyermeket az idő szül, s én csak kérek;

hogy találtasson néhány igaz, s végül
visszajöjjenek, mert hallani már
az erinniszek lépteit ott kívül,
ahol a sziklás part fövenyre vált,
talán kiálthatunk még éliát…

Csend koszorúi alá rejtem arcom,
hogy ne lássam az ég folyamaiban,
ahogy elmúlt éveink az órákba
ömölnek vissza egy lángoló napon.
Legyen hát ünnep, tél, csendes oltalom…