Porlepte évek,
elmúlt boldogság,
gondoltam holnap majd
rám találsz.
S íme eljött a holnap,
képzelt jövőm
szürke köddé vált.
Bűzös mocsárban
egyhelyben kapálódzom,
sátáni szélvihar
süvölt mellettem,
vészjósló madarak
köröznek felettem,
de én egyre csak küzdök.
Fegyver nélkül,
egyedül harcolok az árral.
Már csak a csendes őszt várom,
fáradt levelek suttogását,
friss avar zizzenését,
lelkünk összeolvadását,
talán majd egyszer megélem …
1 hozzászólás
“Fegyver nélkül,
egyedül harcolok az árral.”
Kedves Melinda!
A fegyverünk egyedül a szeretet és az elfogadás lehet.
Szeretettel: Rita