Csendre szült engem a feledés
árnyain a reszketeg idő, mit
hervatag fonalán űz a letűnt
pillanat, miben elmerül végleg
a perc ott, hol a súlytalan semmi
bolyong múlva, és idomulva át
a mindenek végtelen árján.
Csendre szültem én is az időt,
mi bennem toporog akkor, mikor
bársonyló alkonyon írom azt, mit
elfelednek, mert feledni kell
a szót, mi érdemtelen arra, hogy
megmaradjon, mi átküzdötte
magát bennem a homályon ott,
hol az elevenből holt versek
fogannak, mert a fülnek nyersek.
Csendre szültetek engem ti is,
műveim, kik műek valóban nem
vagytok, mert műül én nem tudok
írni. Én csak azt tudom, amit
érzek és megismertem
igazságul bennem, az vetül
felétek, ti érzékeny emberek, akik
szeressétek azt, ami szép és
nemes, hiszen e világon élni- ha
van miért és kiért,- csak azért
érdemes.