Ma mesélnem kell, pedig dadog a szó,
a betű is mind oldhatatlan gúzsba köt.
Kőbe vésni, vagy festeni volna jó
talán a képeket a homlokom mögött,
hogy megőrizzem magamnak örökre
a völgy keblére bújó szelíd Szalajkát,
a napfényt, ’mint a homályt összetörve
az erdő koronáján épp bucskázik át.
Bronzba kéne önteni azt a csöndet,
s a füsti fecskék csivitjét napszálltakor,
szusszanását az eső verte földnek,
és a nyugalmat, ahogy óvón átkarol.
Jönnek már a szolid hétköznap esték,
s talpam alól szöknek a kilométerek.
Ma mesélnem kell, hogy el ne aludjék
az oly könnyen szenderülő emlékezet.
11 hozzászólás
Remek és igen színvonalas a versed (akárcsak a többi 🙂 ), nagyon jó volt olvasni!
barackvirág
Tetszett!Grt.Z
Szép vers.
Mesélned kell,de mit?A harmadik szakasz tetszik nekem,de mintha kilóg az egészből.Szerintem ez lazán kötődik a többihez.Az utólsó szakasz ahehyett,hogy felfelé ívelne lezuhan,elmarad a téma kivánta befejezéstől.
Tisztelettel,gyogyo!
Nekem is tetszett. (mint mindig) Öröm erre járni. Olvasni téged. Üdv Era
Kedves Netelka!
Nagyon tetszett a versed, szépek a képeid és a rímeid.
Vannak a természetben olyan szép látnivalók, amit kár lenne elfelejteni. Ami talán bennünk örökre megmarad.
Üdv: József
Nagyon köszönöm mindenkinek az értékelést!
Erika
Hát ez gyönyörű emlékezés, plasztikus leírás. A Tőled megszokott kiváló formai megoldások, a ritmus, a hangulat egyszerűen kiváló. Nagy élvezettel olvastam a versed, és már hiányoltalak is!
aLéb
De nagyon szép lett ez Neti, a lezárása kiváltképp.
Hanga
Köszönöm, kedves aLéb! (Sajnos, nem megy mostanában az írás, eléggé el is keserít ez engem…)
Köszönöm, kedves Hanga!