Csukás István:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat…
Istenke, vedd térdedre édesanyámat,
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,
ki adtál életet, adj neki most álmot,
és mivel ígértél, szavadat kell állnod,
mert ő mindig hitt és sose kételkedett,
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot,
anyát és gyereket, az élőt s a holtat,
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat! |
Csukás István:
Lieber Gott, nimm meine Mutter auf den Schoß…
Lieber Gott, nimm meine Mutter auf den Schoß,
wiege sie milde, die Erschöpfung ist groß,
du gabst ihr das Leben, schenk ihr jetzt den Traum,
du hast es versprochen, und schwer fällt’s dir kaum,
denn ihr Glaube war fest, sie kam nie ins Wanken
sie flüsterte, wenn sie dich ansprach zum Danken.
Begreifen kann ich nicht, dass sie nicht mehr ist,
die Augen sind zu schwach, ich schaue ins Nichts.
Wo vielleicht das Licht eindringt – gebrochen:
blick statt meiner in das Grab, tief gestochen,
sprüh Sauerstoff, das Laub zu Lungen bestell!
Keine Antwort kommt, Würmer sind dein Skalpell,
nimmst auseinander, was deine Geduld erschuf,
nur Bein und Asche, was Mensch war, auf anderer Stuf’,
da du nicht nur ALLES bist, bist du auch das NICHTS,
zum Operieren unten bedarfst du keines Lichts.
Was auch verschlungen wird am Ende durch dein Sieb,
die uns bekannte Welt vom Nichts im Nichts verblieb,
Mutter und Kind, Tote und Lebende von gestern,
sind deine Schöpfung und dürfen auch nicht lästern,
nur weinen und dich bitten: Walten soll Friede!
Wir wissen nicht, wie es begann, doch sehr wohl das Ende;
auch ich will nicht lästern, die Bitte ist nicht groß:
Lieber Gott, nimm meine Mutter auf den Schoß!
(fordította: Tauber Ferenc)
|
2 hozzászólás
“Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,
szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,”
Ezekből a fájdalmasan szép sorokból lejön, hogy a költő nem hívő, mert különben nem Istenkének nevezné a Teremtőt, hiszen a -ka, -ke kicsinyítő képző. Az pedig, hogy pórból lettünk és pórrá válunk, szintén nem titok, hiszen ezt Isten kinyilvánította. A hívő komolyan veszi, hogy van élet a halál után is.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm, hogy hoztad ezt a verset!